Magyari-Vincze Enikő

életrajz | kontakt | publikációs lista

utolsó frissítés: 2008. ápr. 17.

Emberek és emberek, avagy Babeş és Bolyai, a mindennapi tapasztalatok és normatív ideológiák között, A Hét, 2006 március


Emberek és emberek, avagy Babeş és Bolyai, a mindennapi tapasztalatok és normatív ideológiák között

Írásommal egy pillanatra ki szeretnék lépni az elmúlt hetek közéleti vitáinak logikájából. Részt vettem azokban is [1], miközben végig tudtam, hogy másképp is meg kellene szólalni. 1998-ban írtam utoljára a kolozsvári egyetem kérdéséről, a poszt-szocialista romániai magyar identitáspolitika kulcsfontosságú jelenségeként kezelve azt. [2] Akkori elemzéseimhez szeretnék most visszatérni, hiszen a mostani események is részei a nagyobb történetnek.

Hajdan azt is vizsgáltam, hogy az egyetem „mai“ jelentéseit miként hozzák létre az elitek a román-magyar kapcsolatban történetileg kialakult gondolkodásmódokra és egymáshoz-viszonyulási gyakorlatokra hivatkozva. Látható volt: az egyetemről szóló diskurzus nem csak magát az egyetemet konstruálja meg. És nem csak az erről való beszélés szabályait rögzíti. Hanem létrehozza és osztályozza magukat a beszélőket is. Ebben áll hatalma. Melyet abból merít, hogy szerves része egy másik, „nagyobb“ diskurzusnak. Ez pedig az etno-nemzeti beszédmód, melynek tekintélyét számos strukturális folyamat és az ezeket működtető egyének sokasága ma is fenntartja.

Az etno-nemzeti diskurzus többek között annak előírására irányul, hogy miként kell és lehet megosztani a közös teret, amelyben élünk és miként kell önmagunkat és a másikat meghatározzuk. De célja főként az, hogy mindannyiunkat meggyőzzőn: a dolgok természeténél fogva ez a tér egy nemzeti tér, és azokban a cselekvőkben, akik benne laknak, etnikai vér folyik. Persze ennek a diskurzusnak ma már kifinomultabb megnyilvánulásai is vannak. Ezek azonban nem tesznek mást, mint hogy felváltják a biológiai determinizmust a kulturálissal, miközben a végeredmény szempontjából hasonlóan járnak el.

Esetünkben: „románná“ és „magyarrá“ gyúrják a sokféleségükben létező egyéneket, homogénné és az etnikai másságtól elkülönülővé, emellett elsődlegessé és kizárólagossá szentesítik a „magyarnak“ avagy „románnak“ lenni állapotát, és ellényegtelenítik az identitás többi formáját (esetenként, vagy együttesen a nemiséget, a társadalmi státust, a szakmai hovatartozást, a szexuális orientációt stb.). Sőt: nevetségessé, avagy kishitűvé igyekeznek tenni azokat, akik az utóbbiakra hivatkozva árnyalni akarják a merev osztályozási rendszereket. Az identitás-diskurzusok (függetlenül attól, hogy éppen milyen terminusokban határozzák meg az egyéneket és a csoportokat), az osztályozás és a befogadás/kizárás mellett mindig ilyen redukciós munkát (is) végeznek. Az őket megtestesítő politikák pedig az így létrehozott szubjektumokat mobilizálják, és mint ilyeneket megerősítik és fenntartják. És éppen ezáltal biztosítják be magukat is. Miközben elhitetik, hogy az egyén semmit sem ér etnikumán kívül, saját mobilizáló tevékenységüket is életbevágó fontosságúként jelenítik meg, miközben megkérdőjeleznek más identifikációkat.

De látnunk kell: a megélt társadalmi és kulturális identitások mindig többek annál, mint amit az uralmi beszédmódok előírnak az emberek számára. Ezek a mindennapi tapasztalatok és a diskurzíve megjelenített reprezentációk közti kapcsolatban, folyamatos egyezkedések és definíciós küzdelmek során jönnek létre. És mivel minden egyes társadalmi mezőnyben több-fajta identitáspolitika is létezik, az egyének választhatnak a kínálatokból. Persze választási szabadságuk nem abszolút, igen sok mindentől függ. Többek között valószínű éppen attól, hogy mennyire hajlandóak az egyes identitás-politikák puhítani autoritásukon, mennyire engedik meg a belső sokféleséget és mennyire képesek arra, hogy az egyének szolidaritásokat képzeljenek el és valósítsanak meg az általuk felépített határokon innen és túl. Az elmúlt öt évben mindezt a feminizmustól, annak történeteiből, válságaiból, dilemmáiból is tanultam. Persze a vita szempontjából igen rizikós ezt leírni, szitokszó ez is, azt hiszem, sokak számára (mint ahogyan, más kontextusban, a multikulturalizmus is az lett). De ennek tudatában mégsem akarom elrejteni, hogy milyen eszmék állnak állásfoglalásaim mögött, sőt, miért ne, azt is szeretném, hogy felhívjam a figyelmet a feminizmusnak nem csak társadalomszervező, hanem elméleti és társadalom-kritikai potenciáljára is.

*

Elvontnak tűnő gondolatmenetemmel nem ködösíteni akarok. Sem eltávolódni a Babeş-Bolyai egyetem körüli konkrét mai történésektől. Ezek persze nagyon sok szempontból kibonthatók. Egyet követek most, mely nyilván kapcsolódik a fentiekhez. Mégpedig azt, hogy miként működik – éppen az előbbiekben vázolt etnikai identitáspolitika nyomása alatt – az a megkettőződöttség, amely a magyar nyelvű oktatásról való beszédet és az erre irányuló cselekvést jellemzi. Hiszen ezeket hol a mindennapi élet (sikerekkel és gondokkal vegyes) megélt tapasztalatai, hol pedig az „ünnepnapokkor“ (például a márciustizenöt avagy a Bolyai-szimbolisztika homlokterében) porondra lépő ideológikus diskurzusok strukturálják.

Mit lehetett megfigyelni az elmúlt tíz évben egyetemfejlesztés ügyben a Babeş-Bolyain? Röviden emlékezzünk vissza mi történt 1996 és 1998 között. A multikulturalizmus meghatározása feletti küzdelem bizonyos szempontból újratermelte a hagyományos felállásokat (hiszen létrejött ennek „magyar” és „román” értelmezése). Más szempontból azonban sokak számára legitimálta a „közös egyetemről” való szakmai (de akár politikai) gondolkodást is (így ezt már nem lehetett egykönnyen nemzetárulásnak tekinteni!). A heves politikai és szakmai vitákkal telített időszak után a helyzet stabilizálódni kezdett.

Mindennapjaik során az emberek kezdték belakni az újonnan létrejött struktúrákat és kiaknázni a létező fejlesztési lehetőségeket. Igen sok pozitívum történt. Lehet nem fölösleges elismételni, még akkor sem, ha sokan azt mondják erre (is): „magyar-ellenes” a „románok” által forgalmazott adatokat magyarul elmondani. (Zárójelben jegyzem meg: nem ez van, hanem inkább az, hogy a Bolyai Kezdeményező Bizottság logikája szerint nem szabad beszélni a működő dolgokról, hiszen a teljes működésképtelenség kinyilvánítása legitimálja az általuk etnikai mobilizálásnak nevezett akció-sorozatukat).

Az 1990-es évek elején egyetemre került generáció elkezdte bejárni a szakmai előremenetel pályáját, sok szakon eljutva a legfelsőbb csúcsokig. A magyar vonal számára elkülönítették a beiskolázási helyeket. Több új szakon is elindult a magyar nyelven való tanulás, alapképzés szintjén ezek száma ötvennél tart. Mára több mint hatezer diák tanul magyarul a Babeş-Bolyain. Az elmúlt két-három évben több mint húsz szakon szerveztek mesteri szintű képzési programot magyar nyelven, így a diákoknak – ha magyarul akarták folytatni tanulmányaikat – nem kellett azon gondolkodniuk, hogy az alapképzés után egyből Magyarországi egyetemek fele vándoroljanak. És – lehet, hogy hazabeszélve, de hadd említsem meg – elindultak olyan programok (lásd például kulturális antropológia és gender studies), igaz román avagy angol nyelven, ahol magyar és román tanárok és diákok együtt dolgozhattak, szakmai közös tapasztalatok révén megtanulhatták leküzdeni a mindenképpeni etnikai távolságtartás kényszerét és – közvetve – etnikai hovatartozásuktól függetlenül értékelni kezdhették önmagukat és a „másikat”. Továbbá: a magyar vonalak, vezető pozíciókat is kapva (igaz ezek „csak” a vonalvezető, esetenként a tanszékvezető, avagy a dékán-helyettes avagy rektor-helyettes szintig jutottak el), ezekből a státusokból megtanulhatták mit jelent az oktatás-szervezés napi munkáját végezni, tervezni, illetve együttműködni a szak/kar/egyetem „román” vezetőségével és közösségével, de nem feltétlenül „A román”, hanem egyszerűen a kollega avagy a vezető avagy a szakmai versenytárs avagy a partner tisztségében. És mindezek mellett még valamit megtapasztalhattak: mit jelent felelősséget vállalni a saját munkáért, miért is lehetett kényelmesebb a „románokra” fogni azt, ami nem megy, miért nincs megfelelő minőség oktatásban, kutatómunkában, felszereltségben, mi az ami „rajtunk, magyarokon” múlik, de nem feltétlenül azért, mert magyarok vagyunk, hanem mert hozzá- avagy hozzánemértő vezetők, oktatók, kutatók stb. vagyunk. De – az utóbbi hónapok eseménysorozatában – azt is megélhették, hogy miként bojkottálható mindez az etnikai identitáspolitika (újra)felerősődése révén.

Persze az egyetem, mint egész, sok nehézséggel és hiányossággal küzd. Ezek közé tartozik az országosan még mindig erőteljesen centralizált oktatási rendszer, az oktatási minisztérium következetlenségeinek sokasága (többek között a Bolognai reform vonatkozásában), a túlságosan sok karra felaprozódott helyi egyetemi struktúra, a nem megfelelően működő kreditrendszer. De említhetnénk azokat az igazságtalanság-élményeket is, amelyek a fizetések differenciáltságából adódnak. Ez a maga során annak tulajdonítható, hogy a diák-fej-kvóta szerinti pénzügyi leosztás és a fizetéses diákrendszer miatt egyes szakokon sokkal nagyobb a tanárok fizetése és sokkal több az infrastruktúrára jutó fejlesztési alap mint más karokon. Persze azon is gondolkozhatnánk, miként lehetne megváltoztatni ezt a pénzügyi rendszert, de azon is, miként tegyük vonzóvá szakjainkat, például azáltal is, hogy külföldi diákokat vonzunk ide. Mindezen problémák jelzése mellé két kérdést tennék fel: hányszor tettek le magyar anyanyelvű tanárok javaslatokat a szenátus elé ezekkel a szakmai/szervezési kérdésekkel kapcsolatban; mi a garancia arra, hogy ha “Mi, A magyarok” csak magunk között lennénk, mindez sokkal jobban működne? Etnikai felsőbbrendűségi tudatunkat nem kellene ezen a téren gyakorolnunk. Ez nem feltétlenül segít rajtunk. Sőt. De: amint sokan mondogatják mostanában: ám legyen, próbáljuk ki, akik akarnak és tudnak, csináljanak új, különálló, akár csak-magyar egyetemet. De azt, ami van, vagyis a Babeş-Bolyait ne bontsák szét, pontosabban: sem politikai döntéssel, sem pedig etnikai mobilizálással ne kényszerítsék leállítani az elindult folyamatokat. Mert ezzel nagyon sok szakmai vonatkozásban visszalépnénk. És veszítenénk az etnikai határok átjárhatóságában szerzett bizalmunkból és gyakorlatunkból. Tudtommal ez a 21. század Európájában igen lényeges készség és képesség. Nem szégyen az, ha ezt itthon, román-magyar viszonyban elsajátítjuk.

Míg a mindennapokban elképzelhető, sőt gyakorolható a szakmai identifikáció és a román kollegákal való együttműködés a fent említett problémák megoldása érdekében, „ünnepekkor“ mindez mintha felfüggesztődne. Helyette az etnikai mobilizálással felerősített etnikai azonosulás normája kezdi uralni az emberek gondolkodását és egymáshoz való viszonyulását. Személy szerint én egyfajta kijózanodásnak tartom azt, hogy a mostani események során megtörténhetett: az „ünnepnapokon“ is sokan azt választották, hogy mérlegeljék: mi is van az etnikai mobilizáción túl, miért lehet, ha úgy tetszik, valaki „jó magyar“ akkor is, ha szakmaiságát helyezi előtérbe a tudás-orientált intézményben, hogyan is néz ki az egyetem etnikailag semleges szempontból, miként lehet azt, mint egészet jobbá tenni. Együtt, nekünk, nekik, mindannyiunknak.

1 http://www.magyarivincze.egologo.transindex.ro

2 http://www.c3.hu/scripta/scripta0/replika/honlap